"I think I asked … because I trust you enough to let you help me. I mean it."
Befejeztem Amanda Fucking Palmer-től az Art of asking-ot. Húzom már egy ideje, egy ideális világban együltős könyv lenne, de hát ez van, mostanában a könyvekkel is úgy vagyok, mint a kötéssel, van jó pár wip, aztán amihez kedvem meg agyam van. Sok minden kavargott bennem olvasás közben. A művészek "haszontalansága", a feléjük kocsikból kiabált "Get a job!", az ebből adódó szégyen, amit sokan éreznek, mikor kérniük kell a műveszetükért "cserében", nagyon sok ponton rezonál az életemmel - meg gondolom sok más nőével -, hiszen bárki bármikor felém is kiabálhatná egy kocsiból, hogy "Get a job!". Hiába az ilyenolyan tanulmányok meg számítások a láthatatlan munkáról, meg ilyesmiről, ezeket elolvassa az ember lánya, csendben egyetért, aztán elteszi a duci önvigasztalós cikkek mellé a polcra, és továbbra is haszontalan élősködőnek érzi magát, főleg, mikor végignéz a (z előző napi rend utáni) tornádó sújtotta tájon, ami a lakás lenne, benne az egymással veszekedő gyerekekkel. Hogy nem elég, hogy nincs "job", de még ezt a névleges, néhány statisztikában megjelenő munkát sem tudja legalább elégséges szinten ellátni.
Van egy csomó elmélet amúgy is, hogy miért kérünk, vagy fogadunk el segítséget nehezen, kezdve a magukra hagyott babáktól kezdve (hiába sírok, nincs válasz -> nem vagyok annyira fontos, hogy kérhessek/nem érdemes kérni, mert ez a világ úgysem válaszol), az elidegenedő és elidegenítő társadalomig (akármilyen helyzetben is vagy, te tehetsz róla, oldd meg. Nővér/tanár/tűzoltó vagy és keveset keresel? Tudod, mit vállaltál, minek mentél annak. Gyereket szültél, többet is? Remek, csak ne hagyd el velük a lakást, amíg nem lesznek kis civilizált lények, mert nem akarjuk hallani a gyereksírást/rajcsúrozást/látni, ahogy megszoptatod.) Tök jól van a könyvben a kérés és a koldulás/könyörgés közti különbség leírva. Saját tapasztalatom alapján az ember sokszor már csak akkor kér (a kérésben ott az elutasítás lehetősége, amelyet el is fogad a kérő), amikor az már-már könyörgés, mert már lejátszott minden egyéb lehetőséget, és nincs más. Nem tudja máshogy megoldani a gyerekfelvigyázást, nem tud máshogy tanulni, nem tud máshogy időt szakítani az egészségére, csak ha "kér", de ha erre "nem" a válasz, akkor meg van lőve. Hogy ez miért alakul így, hogy alapból is nehezen kér valaki segítséget, mert mondjuk eddigi életében mindent megoldott egyedül, vagy azt nevelték bele, hogy kérni szégyen, vagy kért ő, csak többször olyan segítséget kapott, ami utólag inkább bántásnak vagy íteletnek bizonyult, és inkább már kérni sem mer, az most lényegtelen.
Sok minden érdekes van a könyvben a kérésről, többek közt a fenti első mondat is.
Amikor valakinek segítséget nyújtunk, bízunk benne. Bízunk benne, hogy jól fog élni a segítségünkkel, de számon nem kérhetjük rajta. Ha úgy látjuk, hogy szerintünk elherdálja, nem segítünk annak a konkrét személynek többet. Ez eléggé nyilvánvaló meg közszájon forgó dolog.
Azonban a kérés is ugyanígy működik. Ha kérek tőled valamit, benne van a bizalom. Hogy bízom benned annyira, hogy segíteni fogsz, nem ítélni, nem bántani, nem kihasználni a kérésem mögött rejlő kiszolgáltatottságot. Az is fontos, miben kérek segítséget valakitől. Van, amit az egyik embertől simán, gondolkodás nélkül kérhetek, míg ugyanazt mástól eszembe nem jutna. Van, akitől az ember fizikai segítséget kér, van, akitől lelkit. Van akitől időt, van, akitől teherautót. Van, akitől tudást, van, akitől pénzt. És igen, van, akitől semmit. Inkább semmit. Vagy inkább már semmit.
De azt sem szabad elfelejteni, hogy ez is két oldalú dolog. Igen, van, amikor én kérek. De van, amikor tőlem kérnek. Belém helyeznek bizalmat a kéréssel. És érdemes lenne megvizsgálni időnként az embernek, hogy ki mit kér tőle. Esetleg van-e változás ugyanannak az embernek a kéréseiben. Van-e, aki egy éve csak fizikai segítséget kért, de most már lelkit, vagy fordítva? Mi állhat a háttérben? Mit mond ez rólam? Van-e ezzel dolgom?
Nekem van.
