2012-07-01

Fél...

Félelmetes, hogy egy félmondat egy embertől, akitől ezt a bizonyos félmondatot sosem vártad volna, mennyire a bőröd alá tud férkőzni. Még ha tudod is, hogy nem úgy, nem azt gondolta, értette rajta, amivé benned vált, akkor is elültette a kételyt: mi van, ha mégis? És napokig ezzel a gondolattal jársz-kelsz, feszült vagy, zaklatottan alszol, egyik pillanatban hülyének gondolod magad, meg paranoiásnak, a másikban már abból a vélt szemszögből nézed magadat, a napodat, hogy mit csinálsz és hogyan. Mentegeted őt, hogy nem úgy értette, más volt a szitu, ő sosem gondolna ilyet, nem lenne rólad ilyen véleménnyel, aztán megint jönnek a kis hangok, hogy de hát igaza van, végül is, ha így gondolja, sőt, szó szerint értelmezve _tényleg_ igaz az, amit mondott, és csak te ragozod túl már megint, nem volt ebben több, mint egy bosszús megjegyzés. És nem tudod, hogy kérdezz rá, hogy tisztázd, mert mi van, ha megsértődik a feltételezésen magán? Vagy ha az jön ki, hogy de igen, tényleg úgy gondolta? Ezer meg ezer mondat kergetőzik a fejedben, tizenötször átfogalmazod mindet, hogy ne vádak legyenek. Próbálsz felülemelkedni saját sértettségeden, lehiggadni. Elgondolkodsz, hogy vajon a ki nem mondott szavak, amiket nem mersz kimondani, pedig kéne, ténylegesen kisebesíthetik-e a szádat, vagy csak a természet furcsa játéka a másnap reggel megjelent herpesz?

Néha olyan jó lenne férfinak lenni, aránylag stabil tesztoszterontermeléssel, mert ez a női ciklusnak nevezett hormonkeringő nem kimondottan szórakoztató. Egyik félnek sem.

1 megjegyzés:

moes írta...

ez rémes, ismerem, nagyon rossz. de jobban jársz egy rákérdezéssel szerintem.